Stigma
Hordta, viselte,
Ingfelgyűrve, majd rejtegetve.
Korhelység, feslettség,
Kék tentával bőrbe égetve,
Kitaszítottság jeleként.
Aztán letelt a szolgálat,
Elvitorláztak a matróz évek,
Vihonc kikötői kedvesek helyett,
Szeretett volna egy nuygodt helyet.
Hol megpihenhet.
Ölelő öböl menedéket, elfogadást,
Hol nem várja kifogás, elutasítás,
Bármilyen lehet, s épp amilyen úgy jó,
Nincs múltat firtató szó,
Könyörtelenül faggatozó.
Tagadná a hegeket, a széttört szíveket,
Nem nyúlna többé üveg után,
Dohány éhséget hitves csók csillapítaná.
Akad-e még olyan lány?
Ki ezt a stigmát simogatással gyógyítaná?
MIlyen éktelen! Mennyi év féktelen!
MInd elillant, árva, s elhagyott,
Nem talál több hajót, mind elment,
Kettesben parkban padon bélyeggel,
Örök pecsétnek szánva, tűheggyel.
Míg él, viseli az irha,
Értelmetlen, mint falfirka,
Átlőtt szív I love Gizi, Afrika,
Mennyi ringyó, kacskaringó,
S a szív hozzá hamutartó.