Stigma

Hordta, viselte,

Ingfelgyűrve, majd rejtegetve.

Korhelység, feslettség,

Kék tentával bőrbe égetve,

Kitaszítottság jeleként.

Aztán letelt a szolgálat,

Elvitorláztak a matróz évek,

Vihonc kikötői kedvesek helyett,

Szeretett volna egy nuygodt helyet.

Hol megpihenhet.

Ölelő öböl menedéket, elfogadást,

Hol nem várja kifogás, elutasítás,

Bármilyen lehet, s épp amilyen úgy jó,

Nincs  múltat firtató szó,

Könyörtelenül faggatozó.

Tagadná a hegeket, a széttört szíveket,

Nem nyúlna többé  üveg után,

Dohány éhséget hitves csók csillapítaná.

Akad-e még olyan lány?

Ki ezt a stigmát simogatással gyógyítaná?

MIlyen éktelen! Mennyi év féktelen!

MInd elillant, árva, s elhagyott,

Nem talál több hajót, mind elment,

Kettesben  parkban padon bélyeggel,

Örök pecsétnek szánva, tűheggyel.

Míg él, viseli az irha,

Értelmetlen, mint falfirka,

Átlőtt szív I love Gizi, Afrika,

Mennyi ringyó, kacskaringó,

S a szív hozzá hamutartó.