Vele,

 andalogtam, este, kettesben,

kart karöltve a jó öreg Budán

viaszként olvadt ránk a hold,

puha nyári félcipőben,

Puma lépte mellettem doromobolt

Piros kárpit kusett ajkán a szó

Lágy mellotron hangján dalolt.

Tágra nyíltó, csillogó szemében

fürdőztek a leghőbb vágyak,

Szökőkútként csobogtak

köröttünk a városi fények

S túllépni a sejtelem határt,

Hol előttem tán  senki se járt

Kísértésem támadt, galád.

Gyertyafényes kertvendéglő terasza

Hívogatott, betérni kérlelt,

Majd, budai parkok puha lombja

elrejtett, lágyan körül ölelt-bélelt

Kihalt kapualjak lehelték, “most

Ne tétovázz, gyerünk, itt az idő!”

Szét kellett volna tépnem őt s a kételyt.

Ha átölelem, szétzúzom misztériumát.

Rőt lángra gyúlnak a Vár kupolák

Szirénázva búgnak fel szélkakasok

Lánchíd romjai alól törnek elő

szatír karom szaggata sikolyok,

S grimaszba torzult vízköpők

A beteljesülés végzetét köpik ránk.

Szótlanságba burkolózva kísértem haza,

Néha vállamhoz ért lenge nyári blúza

Karom bénán csüngött, lógott céltalan

Még el se kezdtük, máris vége van.

Úgy éreztem, mintha nyárfalevélként

remegne és egyetlen szóért epedne,

Hittem el fog múlni, nyomtalan.

Nélküle,

iszapba süllyedt  kincses sajkák

az ostobán megfojtott, lenyelt szavak,

Halász bástya felett pihegő

örök felhő a beteljesületlenség.

Lehet, ma esni fog és csontig

hatolnak a hontalan bolyongó érzelmek

S elönt a vigasztalan keserűség.

Őgyelgek, nélküle,  mégis ő vele telve

Magányos lépteim súlya alól

Nevét  zizegi  a fáradt tabáni ősz.

Emlékszobrok  időrágta martalékán

megfakult remény leplet áztat

a szitáló. csillapíthatatlan bánat,

Hagyom, miért is ne,

sorsom az, hogy bőrig ázzak,

nélküle velőkig átfázzak

Nincs velem, messze már ő.

és nincs nálam, mert minek?

Nem kell fejem fölé esernyő,

Ereszem, hogy eleresztettem,

ennyi csak, s hidegen hagy,

milyen zord kint az idő.