Egy pillanat műve volt
I.
Láttam a festőt!
Nyerített vadságában,
Ki-bedüledező kerítések
Kifosztott gazdagságában,
Előttem foszlott gizes-gazos rét
Tarka látványává szét,
Láttam a festőt és ez volt maga a kép!
Igen, a festőiség őkelme,
A nyárutó vásznára felkenve
Bánat rágta szép lomberdeje,
Férfi erejének eliramló patakzata,
Csutakos, földkaparó csillagzata.
Tubusból spriccelt elő kékségbe
Rezzenő mélyen csukló baritonja,
És sodort magával, messze-messze
Összekente lelkem az ösztönvilág
Szurkos-meleg akvarellje.
Láttam a festőt!
Lován ült, szertefeslő
Pompáját lobogtatta a szél.
Szememmel legeltem pasztell színét,
Míg kancája tépte a haragoszöld füvet.
Lágyan eszelős tekintete megigézett,
Háta mögé felültetett és lova
Bőszülten ragadott tova kéjfolyamok
Tócsákba gyűlt mámor szennyén át,
Feldúlva ezeregyszer ezeregy éjszakát
Fel, fel az érintetlen ideák
Cifratornyú szemérmes rejtőzése felé,
S a pillanat palettáján nem volt senki más,
Csak a Festő, s én,
A tudat tisztás mezején.
Korával dacolva ült pej lován,
Ősz hajzuhataggal vállán,
Mint örökifjú aggastyán,
Akin nem ejt sebet az idő vasfoga.
Láttam a festőt, s szavak nélkül
Megértettem mit mond a kép:
Csak a vad, húsvájta vágta,
A csapkodó sörények tajtékos
Ecsetvonása mely kifejező erő!
Oh, mindezt sugallta a délceg festő!
Tágranyílt orrcimpával szívtam
A kép erejét bendőzve magamba.
Pillámmal haraptam a látványt,
Martam, vájtam kérges agyamba.
S tégelyem volt a jelenlét.
Magától festett az a mozdulatlan,
Rezzenéstelen festői jelensége,
Beleelevenedve mozdulatomba,
Portréként magamögé felültetetvén:
S tovább nyargaltunk a képzelet szárnyán
Táltos tüzeket szító szimbólumok táncán
Át-át ugratava, részegre vedeltük magunk,
ezüst tálcán, nyújtott felénk színtiszta
képzet-abszcint öntudatunk…..
II.
Aha, értem én…
Mindez puszta ábránd!
Persze.., hogyne, látta a festőt…
Meg átélte azt a vágtát…
Gizike, kész az anamnézis?
Holnap vérkép, vizelet,
Ne aggódjon, nem súlyos eset!
3X1 evés után….
Bevehetném, de ne teszem…
Mert, láttam a Festőt
Ecsetként mártva a tájba,
Nem-megértve, de megélve.
Általa beszélt hozzám a környék,
Színek üde nyelvén súgták igéit
A szél cirógatta cinóber levelek.
Körvonalakat, mint hárfa húrokat
Pengettek az árnyalatok, s hiánytalanul,
Egyszerre mondott ki mindent, ami fontos.
Az kép, mely oly spontán festetett…
S a hangulatom volt hozzá a képkeret.
Aha, értem én…
Egyszerű, jelentéktelen tünemény.
Vetési és Takács, így azért helyesebb.
Talán Takács úr meg költőt látott, mi?
Hol a Takács kartonja Gizike?
Ugye, mondtam én, tegnap járt itt a beteg.
A gyógyszer mellékhatása lehetett…
Nem a Takácsot, Festőt, érti?
S még remeg bennem körvonala.
S rebegem, hogy láttam,
Egyre gyengébb, elhaló
Hangon, alig-alig
már csak suttogom,
Hat a szer…
Köszönöm, doktor úr,
Az injekciót…
Most már megnyugszom…
