Városlakónia

A messzeséget hozza közel

A nagyváros zsibalyában,

Mikor hozzám becsenget,

S a megszokásból kiragad.

Becsempészi a derűt,

a rétek zamatos illatát,

Örömmel látom őt,

a velem vénülő cimborát.

Kibonthatja a városlakó,

Végre zárjegyes borát,

Együtt kortyolva érzik,

nem oly nagy a távolság:

Sok régi emlék előkerül,

A két lókötő közé a teljesség ül

le a konyhában, az asztalnál,

és végre nincs egyedül

a városlakó, mert vidékről,

ahol minden, tiszta, felhőtlen,

Kibontakozik egy arcvonás,

Érkezik egy MÁV szagú állomás.

A búcsú órája könyörtelen

közeleg és megint mennie kell,

Ez a város könyörtelen hely,

De nálam otthonra lel.

Hej, javíthatatlan álom kergető!

Mikor borozgatsz diófád alatt,

Mondd, mit ér a végtelen határ

ha azon át nincs kihez szaladj?

Indulj, ha koccintani nincs kivel

Egy szippantás szmog kell, ejh,

ha a régi emlékek kísértenek,

Hozzám is visszajárnak,.hidd el.

Szeretem hinni,

hogy messziről jön,

S a nagyváros zsibalyában

becsenget, pont ide.

A messzeséget hozzad el,

Lakonikus közönnyel,

Jer Lepsényi Dániel

Monotóniámból kiragadj.