Szindbás utolsó kalandja
Szinbád, kísértet korában, annyi méla utazgatás után rájött, mi az amit kétes kalandozásai során sem talált meg sehol. Kiben lakozhat az az igazi, belülről fakadó kedvesség, ami átjár a legbensőkig, mint a citromos tekila és átmelengeti még a közönytől fagyott csontokat is. Elemózsiát ad bolyongó lelkeknek, tűzhelyet az eltévedt vándornak. Menedékház zimankós hidegben, hűs vizü kút a sivatag perzselő homokjában.
Szinbád fülében, éppen amikor már nem tartott sehova, hirtelen megcsendült egy felhőből lelcsüngő félretett telefonkagylóból az a hang, amit annyit keresett, amiért hiába barangolta be széles e világ bágyadt ablakfényű otthonait. És ekkor feltekintett. “Attila utca” rendeződtek össze a csillagok az égen és e tünemény hirdette, merre induljon. Igen, tudta már, hol lakozik az a minden óvatosságot mellőző széles ajtónyitás, az a semmit számon nem kérő mosolygó fogadtatás. Csengetett. Pali nyitott ajtót. Micsoda szerencsés fickó! Még életében meglelte Irmát. Szerencsére nem lehet riválisa egy kísértetnek. Beosont és a sarokban gubbasztott egy kicsit, merenegve a megtalált boldogságon. Míg ők meglepődve egymásra néztek ketten, ő bennük gyönyörködött.
“Ki a túró lehetett az? Tiszta Szindbád novella,” csodálkoztak egymásra.
Ekkor egy fuvallat megcirógatta gyermekeik haját, aztán sóhajként kisurrant a kulcslyukon. Azt hitték a zár nyelve kattan. Hagyjuk meg őket ebben a hitben. Pedig akkor, Szindbád végre valahára, életében és halálában először, nyelvével elégedetten csettintett: micsoda boldogság, ez igen!
