200 év Rovinyban

Egy osztálykirándulás az időben vissza,

Még mindig az a régi útkeresés,

amely nem vezethet sehova,

Eredménytelen? Mégsem.

Ez maga az élet, valaki ezt mondta, úgy emlékszem.

Öt közösen töltött ötvenedik nap,

Négy örök kamasz, Eleonóra nénire nem lehet panasz,

Tűrte, hogy a múló ifjúságot ifjonti hévvel űzze

A bohó had, kiknek hoteljében kvártélyt ad,

S támadjanak Rovinyjára merészen,

Habzó útisörökkel felszerelkezve, bevetésre készen.

200 évnyi öröm, kudarc, vereség, győzelem,

S a rovignoi malacsült micsoda csapás!

De kiheverhető, ha szétnézel, mennyi nő!

Ugyan egy sem néz meg négy tatát,

Ahogy egyszerre fordulnak utánuk "Nahát!"

200 év hunyorogva bámulja sirályok röptét,

A tenger habjaiba hullanak tollként az álmok,

Nincsenek már nagy tervek és belátják, egyikük

sem látnok, hanem ami éppen van az a költészet,

Az időtlenségbe raknak éppen fészket.

Ahová lesz később majd hazatalálni,

Kapaszkodhatanak Roviny emlékébe, történjen bármi,

kétszáznál is több évesen, egymástól messze,

de egy lélekben, mint egy halászhajó feldézetén,

Túlélni, s nem egyedül, ez a szép ebben a történetben