Front

Néha rám ront egy különös front,

Nem időjárási, hanem egyfajta hiány,

Nem tudok ülni tovább a valagamon,

Agyamra megy a rendszer, ki akarok törni,

Jobb, mint Isonzó árkában megdögölni.

Talán hőstett, talán nem is az,

új eljárás születetett, partizán akcióban.

Nem adtak rá parancsot, se munkaórát,

senki sem bíztatott, a „csak azért is”

mely nyugtot sehogyan sem hagyott.

A lehetetlen utáni sóvár vágy,

megszállt, mint torz nagygermán gondolat,

ha egyszer nyakoncsíp, a józan észre

többé nem hallgatsz, s nem érdekel semmi más,

konok leszel, mint japán fegyverkovács.

Titokban laborálsz, magad méred

a mintáidat: analitikusnak kitanulsz,

és kapcsolatokat építesz ki konokul

az üzem felé, ó, te vegyész kriptokommunista!

Kísérletezel? Galád módon, pimaszul?

És amikor eljön a pillanat s közgazdászok

hada kiszámolja, hogy veszteséges a gyár,

technológiád a vegyi fegyver: avval az eggyel

nem számoltak, hogy van irracionalitás,

mert tényeken alapszik minden számítás.

Olyan front ez, ahol megbújnak az emberek,

állóháborút akarnak, fedezékek állások, karrierek,

a munkakörök bunkerek, amögött lapulnak,

és kivárnak hátha eljön a nyugdíjas kor,

az állami felmentő sereg.

Virtuskodásod kapóra jön, kapsz egy plecsnit,

kastélyszállóba szabadságolnak egy hétvégére,

s sikereidet egyre inkább magukénak érzik,

mígnem kiderül, hogy műved ezer sebből vérzik,

akkor hirtelen tudják ők, nem lett volna szabad.

A diadal mindenkié, a vereség magányos,

a büszkeség néha rommá lőtt sztálingrád,

ha baj van senki sem kíváncsi már rád,

a kockázat kerülőké mindig a győzelem

Csak ki kell várni, míg kudarcot vall a küzdelem.