Front
Néha rám ront egy különös front,
Nem időjárási, hanem egyfajta hiány,
Nem tudok ülni tovább a valagamon,
Agyamra megy a rendszer, ki akarok törni,
Jobb, mint Isonzó árkában megdögölni.
Talán hőstett, talán nem is az,
új eljárás születetett, partizán akcióban.
Nem adtak rá parancsot, se munkaórát,
senki sem bíztatott, a „csak azért is”
mely nyugtot sehogyan sem hagyott.
A lehetetlen utáni sóvár vágy,
megszállt, mint torz nagygermán gondolat,
ha egyszer nyakoncsíp, a józan észre
többé nem hallgatsz, s nem érdekel semmi más,
konok leszel, mint japán fegyverkovács.
Titokban laborálsz, magad méred
a mintáidat: analitikusnak kitanulsz,
és kapcsolatokat építesz ki konokul
az üzem felé, ó, te vegyész kriptokommunista!
Kísérletezel? Galád módon, pimaszul?
És amikor eljön a pillanat s közgazdászok
hada kiszámolja, hogy veszteséges a gyár,
technológiád a vegyi fegyver: avval az eggyel
nem számoltak, hogy van irracionalitás,
mert tényeken alapszik minden számítás.
Olyan front ez, ahol megbújnak az emberek,
állóháborút akarnak, fedezékek állások, karrierek,
a munkakörök bunkerek, amögött lapulnak,
és kivárnak hátha eljön a nyugdíjas kor,
az állami felmentő sereg.
Virtuskodásod kapóra jön, kapsz egy plecsnit,
kastélyszállóba szabadságolnak egy hétvégére,
s sikereidet egyre inkább magukénak érzik,
mígnem kiderül, hogy műved ezer sebből vérzik,
akkor hirtelen tudják ők, nem lett volna szabad.
A diadal mindenkié, a vereség magányos,
a büszkeség néha rommá lőtt sztálingrád,
ha baj van senki sem kíváncsi már rád,
a kockázat kerülőké mindig a győzelem
Csak ki kell várni, míg kudarcot vall a küzdelem.