Budapest felé
Mikor elindulok Budapest felé,
még lazán kezelem a volánt,
váltón nyugtatóm jobb kezem,
kikönyökölök, bőven elég a hetven.
Gyér a forgalom, még senki sem rohan
Budapest innen nagyon messze van,
Ráérősen vezetek, de aztán hirtelen,
Az idegesség mocorogni kezd bennem.
A gigászi metropolis erőterét érzem.
légkörének összetétele fojtó: méreg és düh,
Egyre jobban hatása alá kerülök
Az agyamat elönti valami, megkergülök.
Pattanásig feszült idegek, váltóm megrecseg,
S egyre türelmetlenebb a kapcsolgatás,
Az előzések vad forgószelében
tépett koronájúak az útszéli fák.
Nincs agape csak agecibe,
gyilkos ösztön, erőszak tombol,
vöröslő szemvillódzás az érdi emelkedő,
ahol minden autós gíneai emberevő.
Ezer felé, osztódni kezdenek a sávok,
Rémes folyam részévé válok,
A Balaton szelíd tó, az ember ár folyó,
beleömlik, s embertelen mikor haza hömpölyög.
Idegbajos, türelmetlen és személytelen
áramlás, amely elmos minden identitást
végül mindent elönt a gyilkos agresszió,
otthon vagyok megint, és íme: dugó.
Az aszfaltra mázolt jelek, semmit
sem jelentenek többé, csak úgy vannak,
elméletivé válik az előrejutás, s a mobilitás,
e kulcsszó, pusztán ügyes reklámfogás.
A tömegpszihózisból nem tudom kivonni magam,
Ahogy másnak, nekem is úgy jár az agyam,
és ahogy másnak, nekem is az a lett a vesztem,
A fölfestett jeleknek engedelmeskedtem.