Vándorok

Egyesek hiába gyűjtik a kilométereket és az élményeket,

bejárják az egész földet, de valahogy mégsem

olyasfélék, mint akiket én vándornak neveznék.

Inkább egyfajta skatulyába besorolhatóvá válnak,

Ha csúnyán fogalmazok, példányokká egy sokaságból,

mert útjuk nem az a céltalan, spontán eseményfolyam,

Hanem kész terv, amely sokszor látszólag nagyon merész,

de mégiscsak, egy modul, passzentos,

és vándorlás helyett egy itinerré silányul az egész.

Fantasztikus helyek, öblök, gnúk, nyergek, nők, szerelmek,

Rio, Kenya, Mozambik, rengeteg fotó, souvenir,

Mégsem vándor egyik sem: lehet, számukra ez rossz hír.

Kiket is nevezhetünk akkor hát vándoroknak,

ha nem a teljesített kilométerek száma,

amely valóban vándorá tesz? A kérdésre a válasz ez:

A vándor mindig befelé indul el és keres valamit,

eléréséről eleve lemondva és sosem visszhangozzák

a hegyek, hogy tessék, én találtam ezt meg!

Nem, nem a saru húzás a cél, sem a hódítás,

a vándor valahogy pont az, aki kívül marad:

kalandjait szemléli és nem hiszi, hogy az övé mindaz.

Az sem kizárt, hogy egy méter sem mozdul,

mégis vándorabb, mint a legelszántabb utazó,

mert a képzeletet nem pótolja vonat, repülő, autó.

A vágy, maga az út, a vágy, mely örökké küld,

elűz, vagy éppenséggel üldöz és nem hagy,

amely elől menekülni lehet, de mint az égő blúz,

a futás csak szítja a hátadon a lobogó tüzet,

az igaz vándorokat emészti valami megfoghatatlan,

amiről nem tudnak semmit, csak azt, hogy van,

és sosem lehet az övék, de kergetni, ezt

az egyet lehet, ha úgy hozza, másznak hegyet,

izgatnak nőket, lógnak, vagy váltanak néha jegyet.

Összefoglalva, az igazi vándor, ha ki se mozdul

úton van és a háta mögöt hagyhatna akár

százezer kilométert, akkor sem érkezne meg sehova.