Kuliver a panelek földjén

Panel óriások földjén jártam, én Kuliver,

Kétezertizenhárom február tizennyolcadikán,

A munkából délután hatkor hazafelé menet,

nem tudom, milyen meggondolásból,

De ki akartam törni a napi megszokásból, hirtelen,

házgyári gigászok meredtek rám tíz emelet magasan

Szemüregeikben pislogó életek, csipa légkondi gép,

Beeső fényben reluxa ráncú sápadt manók: lakók.

Főnek a pörkölt alapnak valók és az óriások rideg,

vasbeton szerkezete sorsokkal telik meg, a falak

mögött falnak, élnek, haldoklanak, néhány centire

egymástól, ismerve egymást rántottából, áthallásból.

Előre gyártott ingerek liftező vetülete e giga biózis,

aluminium lécek keretezte eloxált vegetáció,

malteres kanállal kimért egymásra utaltság,

 Egyhelyben rostokló örök otthontalanság.

Lélegző közöny, melynek tarkasága az utcára

bámulás megszokott algoritmusa, az egyén

önmagában jelentéktelen, név plusz nyomógomb,

és a tömb, a monumentalitás tesz azzá, naggyá,

néppé, péppé, amit úgy hívnak praktikum,

két szoba hallá, reklám neylon szatyorrá,

Dacia kombivá, körzetté, ember heggyé,

az óriás háztömböktől elválaszthatatlanul eggyé.

Erőterük nem ereszt, aurájuk átitat, kísér sok szem,

Ezek a behemótok csodálkozva rám dőlnek egészen,

büdös kukák szagát leheli rám lépcsőháznyi szájuk,

és az árnyékuk szürkévé aszal, a sors itt a beolvadás.

Ezeknek az óriásoknak a szeme belém lát,

rámkényszerítik lakógyűlésiek határozatát,

rámtekerik feslő vezetékeik kábel hálózatát,

S a végén bekebeleznek lakónak, ide valónak.

Vadásznak az erre tébláboló alakokra,

Mint a rovarevő virág, olyan ez a világ

Hamm, bekap százcsatornás tévénéző tespedésnek,

Rámcsapja rácsát, benyel hét per bének.

Aztán bámulhatok a kilátástalanságból,

Mint légy a rázárt ragacs-kalitkából,

Én Kuliver, aki munkából hazafelé tartott,

Együtt pislog le a manókkal, hé te ott.

Még a végén bekebeleznek, alig jut belmagasságom,

Mozgásteremen póráz, keverékem nyakán rögzül,

Levonszol a közérthez ahol tényleg olcsó a kolbász,

És nyűszít helyettem, amikor előtte zabálok.

Ó ti hatalmas habarcs dögök, kegyelmezzetek,

Legyen velem elnéző ezernyi szemgödrötök,

Engedjetek szabadon, rimánkodik Kuliver,

hazafelé a munkából, mintha álmot látna, magáról,

rémeset, de olyat ami megtörténhet,

és az árnyak még sokáig kísérik, nyúlnak érte,

de beveti magát egy kopott BKV szerelvénybe,

Utazik, újra a megszokott viszonylatán.