Az idő rabja,

aki annyiban hagyja

nem akar tudni róla,

temetkezik a jövőbe,

feledkezik a múltba,

Nem veszi tudomásul,

hogy ő most van,

A jelen az egyetlen

abszolutum, őselem,

Kapaszkodó gyökerének.

S nem oka gyötrődésének,

hanem álmokat hordozó

süllyeszthetetlen anyahajó,

amelyről nem szállhat fel

csak szép, igaz s jó,

Minek hurcolnánk

magunkkal annyi nyavalyát,

a túlöltözöttség végül

meghűléshez vezethet,

ne hallgass meteorológiát.

Az aggódás csörgő rablánc,

anélkül vidáman szaladhatsz,

a vád visszarántó csörlő,

testet és lelket felőrlő erő,

így taposó malom az idő.

Koordinátáink miért lennének

Szőröszívű smasszerek,

Az universum sem sötét börtön,

hanem fénnyel telt öröm,

Időm benne versírással töltöm.

Szabadon szántják soraim

a fehér papírost,

Épp egy új születik most,

Bábája egy felismerés,

hogy a létezés édeskevés,

ha nem élsz vele,

ha nincs a perc tőled tele,

ha rohannod kell,

ha külső kényszer köp bele,

ne törődj bele.

Légy az idő boldog rabja,

Mint a büszke jobbágy,

ki urának a legjavát adja,

A Teremtő sem spórolta

ki belőled, a lehetőséget.