Béna semmittevésünk szaporán liheg

Lehet, küzdelem nélkül halunk mi meg,

Kóbor eszmék nyalogatják sebeink,

rég gazdátlanok faragott isteneink.

Titkolták igazi nevünk, dajkáink,

Azok a hallgatag, magukba roskadt dúcok,

Egy halom apátlan anyátlan fiók-alom

Anyatejünk a sanyarú számkivetett szánalom.

A földre hullott korona ékei között

Elgurult smaragd  kövekért verekedtünk meg,

Most fényesítjük, odaadtuk értük lelkünket,

A harang szóra, úgy tettünk, mint aki süket.

Elvakult, dioptriás közönyünk homályt tapogat

Fehér botok bökdösnek elveszett titánok nyomán.

Immár kitöröltük szemünkből a bánat könnyeket,

Újakat sírnánk, de a világ diszperzites vödör lett.

Rajtunk kívül áll az az undok ok

rosszul, de minden kínunk behegett,

Lapozzunk tovább, hírekre éhesen,

s jóllakottan kanalazzuk hatóanyagaink.

Mint, egy kitöltött keresztrejtvény

egy lejárt napilap hátoldalán, sarokban

sárgul a megfejtés, ami már senkit sem érdekel.

Jobb, ha most már hagyjuk, mi bánt?

Sántán bicegünk a mesterséges fény felé,

Sima utakon, égi szekér helyett tolószéken,

rgyogás helyett meszelt falfehéren,

szoborként vonszoljuk talpazatunk.

Régi receptjeink nem váltják be a hozzáfűzött

reményt, s az új trükkök már kiderültek rég,

Életünk előre jósolt katasztrófális esemény,

Becsapódások lennénk egy furabolygó felszínén?

Unottan rugdossuk Paesifal döglött madarát,

kitépve testéből nyilunk ártatlan döbbenetét,

dühünk tárgya lett a tönkretett tollas játék,

Szédülten zuhanunk alá, nincs fék.

Lent vagyunk, ahol már nincs lejjebb,

Ahol már muszáj szólni, mert nem találnak meg

Körömmel kapart szánalmas lövészárok,

A magunkba fojtott némaság, ilyesfajta átok,

Magunk bőrén érezzük végre, milyen súlyos a tett

Csak az elhivatottság,ami végre felébreszthet,

ami nevet ad, s rangot,  ne légy szedett-vedett.

Lobogtasd ártatlanságra hímzett istenarcod.

Üvöltsd az égre: ki ölte meg a regét, a zenét, az erényt?

Nyegle reggie ütemére ki rágja rágógumiként

feledt férfiasságunk áhított diadal ízét?

Manna helyett ki szór ránk ennyi izét?

ki verte szét a fiókák lakta dúcot?

Ki ölte meg ugrásában a párducot?

ki kente vajas kenyerünkre a Kennediket?

ki hasznosította újra tündöklésünk tárgyát?

ki rakott kérdéseinkből fekete füstű máglyát,

hogy eltévedjünk magunkba, fattyúként

reszketve csillagtalan éjszakákon át?

ki festett fel záróvonalakat a 66os úton?

miértcsiklandoztak vörös fények agyon?

ki ültetett almafát, hogy gyümölcsét le ne tépjed?

Ki mondta nyugi, mikor mások a gázra léptek?

Mi haszna, hogy két hatalom verekszik meg érted?

kinek aljas cselekedete marta ki szemünk?

ki az aki helyett mi is könnyezhetünk?

és ki az aki helyettünk itta meg édenünk levét,

és levette, mikor szipogtunk, vállunk terhét?

hogy elsorvasszon, s, enyészeté legyünk?

mi, mi, mi Mi történt mi velünk?

Hát tényleg mindenki ellenünk,

vagy az út rossz, amerre mentünk?

ocsú között megtaláltuk végre a szemet,

tagadás helyett játsszunk kérdés feleleket,

Nevén szólítjuk, ha faggatjuk a lehetetlent,

Végre ne játsszunk hülyét, tehetetlent.