Állunk ott ketten, emlékszel, édes

Háttérben  a Cote de Azur,

és szél fújja hajad,

sótól terhes, forró  szél,

éles árnyunk fehér sziklán

s bőrödre sül a fürdőruha pánt,

füge kaktusz termése ajkad,

és szél fújja, fésüli kiszőkült hajad,

míg kabócák zsizsegnek,

száraz tűlevél avaron,

állunk ott ketten, zokni nélkül,

puha, elnyűtt tornacipóben,

gondtalanul, szabadon,

egy szál shortban,  Toluonban,

vagy Avignonban, vagy a

kettő között valahol félúton,

derekad átkarolom, míg

Messze merengesz el,

tükrözódik szemedben a tenger

és a romlatlan fiatalság,

 és átőlelem mindazt, ami már egy kép,

Képtelen volnék hinni, hogy igaz,

én s te vagy az, még mindég

Állunk ott ketten határtalan,

Míg exponál a fényképező gép,

s várjuk azt, ami még hátra van.

Illik ránk az a mélykék eszeveszettség

összeolvaszt a perzselő napfény

Napszúr az azúr, és bennünk az Úr,

oly tisztán, hogy ma már az látomás

barnán, hunyorogva, kábán,

Állunk szédítóen magas sziklán

Ragyogó kettesben, emlékszel, édes

Háttérben  a Cote de Azur,

és  játszin kócol össze

a sótól terhes, forró  szél,

míg  zúg alattunk, morajlik a távol

s bőröd csillog levendula olajától.

Életerő párolog a képből, ma is,

kicsit olyan, mint a hasis.

Az élmények illat anyaga,

Az elmúlt ifjúság zamata.

Menekülni kell, akkor  is,

ha nincs hova.