Rémállam határ
A csapkodó ajtajú expressz éjjeli kísértet,
Fékeződik a gyűlölet sűrűsödő atmoszférájában
a dermesztő közeg legyőzi a vonóerőt, a delejt.
A sín itt a végzet fele lejt. Az élet ócska kacat, selejt.
Elrejtőznek az utasok, újságok sorai közé bújva,
Viasz arcukon pecsét a rettenet, cikornyás iniciálé
Ebben a műbőrrel bekötött rém-regényben.
A sín itt a végzet fele lejt. Az élet ócska kacat, selejt.
Parázsló hamu sem jelzi már a vészkijáratot,
A legbátrabbak is elnyomják az utolsó csikket.
A magabiztos könyöklés felhúzza a folyosó ablakot,
A sín itt a végzet fele lejt. Az élet ócska kacat, selejt.
És a slukkot mélyen letüdőzve, a félelem közegébe
Merülés előtt, erőt gyűjtenek a farmerdzsekis férfiak.
Minden nő görcsösen kapaszkodik a partnerébe
De a sín itt a végzet fele lejt. Az élet ócska kacat, selejt.
Mert ki a mentő eszköz s ki lesz az áldozat?
De megözvegyül, ki erre a vonatra ül,
Nemez pulóverek vastag rostja issza be a női bájakat
A sín itt a végzet fele lejt. Az élet ócska kacat, selejt.
A mozdony, mint eltaposott éji rovar húzza belét,
A csatlóst, a vesztest, a szerelvényét maga után.
Levedlett csótánypáncélvonat a csapdába ragad,
Nincs kiírva, ez nem álom, ez a rémállamhatár.
A töltés gránit törmelékén, csikorgó csizma léptek
Erőszakolják meg a hirtelen beállt néma csöndet.
A menesztő kezében koromfekete a tárcsa,
Nincs tovább, ez nem álom, ez a rémállamhatár.
Hátborzongató szellő támad, fojtó a légkör,
A barmok távoli bőgése, a kátrányszag,
S pattognak, az egyre közeledő parancsszavak.
Nincs kiírva, hisz minek?, ez a rémállamhatár.
Itt államfő soha, még a gondolatokban sem járt.
Rögtön elárul egy félmondat, egy villanó pillantás,
egy elrejtett téliszalámirúd az ülés alatt
Nincs kiírva, hisz mindenki tudja, rémállamhatár.
Felszisszen a légfék, lekapcsolva a mozdony,
ami még a Nyugati tér nyugalmával összeköt.
Most már végtelenül mesze csörömpöl a 4-6-os!
Az úszító propagandával tüzelik a diesel mozdonyt,
füstje szürke pernyeként szitálva a feledés tufájába
temeti az állomás kátránytetős ócska kalibáit.
Most már végtelenül mesze csörömpöl a 4-6-os!
Imbolygó szellemlények, zseblámpás szeráfok
cefreszagú lehelletete hatol be a kupékba,
Idegennyelvű tőmondatok tépik fel a tolóajtót,
A rémállamba ide át ne csempésszél ideát!
Idegesség, hányásszag, faggató reflektorok
a retinán áthatolva, a neuronok között elorzott,
eltitkolt országrészek után kutatnak.
A rémállamba ide át ne csempésszél ideát!
Egy bugyiba rejtett doboz Marlborough light
Repesze a szilánkokra tört mennyországnak!
Egy zoknik közé begyűrt vármegye ábránd,
A rémállamba ide át ne csempésszél ideát!
„Menj haza, menj haza, itt senki sem vár,
ez a rémállamhatár, ez a margó, embargó,
Útálattal ejtett nevek, összegyűrt az útlevelek:
Úgy? Oradea?, ott rohad le a mosoly az arcodról!”
Ez a vég, de ha van egy dinnyéd,
s az ablakot titkon lehúzod,
és a sorkötelesben, aki a vagon
mellett állva egy parancs foglya,
magadra ismersz: nem vagy már ellenség
A telehold fényében a szemébe nézel.
A dinnyédet a szuronyára döföd.
S lám lám, megnyílik a rémállam határ.
