Foglalt a boncasztal
Foglalt a boncasztal,
Szike, csipesz marasztal,
Buzgón hámot nyes a penge,
Vatta szívja a nedvet egyre.
Reppen a lélek, töppednek az élek,
Múlik az egykor karakteres való,
Üveges a szem, száraz az ajak,
Nem hagyják el többé szavak.
Boncolják, mi lehetett az ok,
Mindent szeretnének tudni ők,
Hogy tolonganak tetemem körül,
Hahó, én már nem vagyok ott.
Foglalt a boncasztal,
Szike, olló, gúzs marasztal,
Mennyi csillogó szemüveg keret,
Mind diák még, szinte gyerek.
Egyik hány, másik sápad,
Engem már senki sem láthat,
Csak akkor, mikor hulla lesz mind,
Nem túl felemelő távlat.
Jobb, ha hiszik, nem kellett így legyen,
Örökké tart az élet s az egyetem,
Tőlük nem lesz foglalt boncasztal,
No de kireppenek, a csengő mindjárt megszólal,
Szivárványszín pillangó száll,
Könnyedén, súlytalan át falakon,
Hátranéz, ah az én alakom,
Széttrancsírozzák fekete neylonon.
