Agresszív minden kanyarban, és ezt élvezi

Műbőrbe simuló csuda idomok,

Ahogy csillan szeme attól bezsongok,

Érzi a motor is dohog hathenger,

Kétszáz felett  leteper a temper.

Kezem megindul szoknya alá nyúl,

Pirosban mutatóm, ahogy hozzám búj,

Kanyargós az út és az éjszaka,

Luxus a limusin  s a cicababa.

Metál a fényezés, meggypiros a rúzs...

Meguntam. Már ezer ilyen verset írtam.

Verdák, autók, ülésen nők, tele

olyan célzással, mintha a botváltó

örömforrás eszköze lenne, még azt is

elsütöttem egyszer, hogy légzsák,

s erre rím: Még Jacques, még Jacques,

senki se mondta, hogy ez vicces.

Mintha a nyomatékok, a lóerők

jelentenék a macsóság fokmérőjét,

A sötét napszemüveg meg a titokzatoságot,

a kifürkészhetetlenséget takarná.

Aki meg biciklivel jár, azt hiszik csóró,

Igaz, sokkal inkább ki van téve

Az időjárás viszontagságainak,

De, sokkal szívósabb és életképesebb.

Azt is elfogadom, a váz nyomja a popsit,

Felpattani rá mégiscsak romantikus,

és én biztos, előbb ülnék

fel egy szputnyikra, magam elé,

Még akkor is, ha nem puffan ajtó,

nem cirógat plüss, nem csillan

slusszkulcstartó és nincs mp3 lejátszó,

De, teker egy jófej csákó, azaz, én.

Minek enyelegni bélelt acélkaszniba,

Abba, pl, amelyik éppen leszorít,

Nem elég, hogy agresszív a kanyarba

de még élvezi is, rohadna meg, köcsög.