Hát mégsem

Hát mégsem,

Nem, nem nyílt meg az ég sem,

Nem hasadt az éj kárpitja, hogy felfaljon a fény,

Tapogatózni kell, tükör által, homályosan, e világban még.

Mécsként kísér egy egy barát,

Hisznek bennem s ez elég, toljuk együtt a batárt,

Bút, bánatot, sorsokat, legyen olykor hányattatott,

Gondolataink egymás hámjába fogva,

Néha együtt berúgva, vigyorogva, vagy nyafogva.

Hát mégsem,

nem, nem nyílt meg az ég,

Maradni kell és küzdeni még,

Bár egyenlőtlenebb egyedül lázadni,

mint tömegesen törvényesnek látszani.

Mikor nem csettint a randivonal, süket a távol,

Nem remélhetsz bíztatást csak jóbaráttól,

Mikor ránc-afganisztán migránsaként mustrálod

a hajadon nőket, összerezzenve, netán fejbe lőnek,

Azok cimborák, akik cinkosként még szóba jönnek.

Vagy mégsem?

Már ők sem és az ég sem?

Nem, nem kell nekem az ég, jó a pokol,

Csak legyen ki kísér és odabök, ott egy bokor,

Egy buszmegálló, egy éjszakai vonat,

Hol egymás élményeiben találni éji szállást,

Legyen az csalódás, kusza kapcsolat, elvesztett állás,

Legyen ki tüzet ad, mikor minden oly sötét

és egész biztos, hogy értetek már nem nyílik az ég,

Mert megnyílt szívetek és ez épp elég.