Halálos bűnök

Görcsöt nyelt emberek
egy steril fehérfalú kriptában
értekeznek, mi jó s mi rossz,
egy gyertya ég a ravatalon
kizárva a nappal fénye,
s az eltévelyedés lehetősége,
a szökőkutak csobogása,
éji kertekre nyíló csábos
ablakok függöny lebbenése,
minden kizárva, ami kísért,
ami eltereli a figyelmet,
ami ébreszt vágyat, perzselőt,
vagy gerjeszt dühöt, alkalom keresőt,
vagy emészt, indok nélkül, helytelen,
s ami helyes, ildomos,
álkapocs csontok sziszegik elő,
nyikorognak csontosult igék,
tömjénszagú leheletek füstjében,
fehér damaszt az abrosz
messze űzve a rossz, a gonosz,
a tapasztalás, a rontás, a vétek,
hogy vegytisztán képződjön az
agyakban az értékítélet,
hívságokkal ne kelljen birkózni,
irtózásban nem jó mártózni,
mert a fennkölt gondolatokra
nem fröccsenhet vér és sár,
az esszenciát nem köpheti szembe
egy koldus, az nem lehet levizelt aluljáró,
nyugalom kell és összeszedettség,
és éberség, éberség, éberség,
és az erkölcsi normák immáron
kőbe vésve várják, hogy hatályuk
erejét kipróbálják éles bevetésen,
amikor rajtakapnak, lelepleznek,
méricskélnek, hogy halálos-e,
avagy még épphogy bocsánatos
tobzódásod a kinti vidámparkban,
mint egy klipper a golyóit
pofoznak ideoda, mígnem
legurulsz, lefolysz, lezajlasz,
aztán cseng bong a kolomp,
bonus vagy malus,
Micsoda erkölcstelen manus!
Görcsös nyakak gallérjukon
mint toronyóra szerkezetek
darabos mozgással feléd kattannak,
és szemüregük lézere átdöf,
ők mentesek és tiszták,
mint a kemencék, melyben
mindegy mi ég por és hamu marad
az erkölcsi normákat a pokol tüze
égeti belénk, mert félünk,
hogy halálos a bűnünk,
jobb ha szemük elől eltűnünk,
váljon belőlünk füst vagy köd,
akkor nincs rajtunk fogás.