Noé barátai

A betonba öntött bizonyosság felszínén,

Hol a rettegést messze űzi drótkerítés fonat,

és McDonalds illatba burkoltak az emberek,

Szorongok és szenvedek.

Hajunk üstökénél fogva senki sem fog

kirántani a mocsokból, míg cuppanós puszik

ragasztanak össze és fél oktávval

magasabb hangon hazudunk egymásnak.

Már nem két lábon járva, hanem radiálokon

gurulva és aszfaltot pörkölve űzzük a fényt,

sajátos visszafejlődésünk termékeként,

egyformaságunk pasztájában dögönyözve.

Ránkférne egy áradás, egy kipukkadt

hidroglóbusz a nyakunkba egy nagymosás,

hol a tomboló elemek zaját csak a nyafogás

nyomja el és nincs többé gombnyomás.

Nincs több automatizmus, aki túlél,

az biztos, ér is valamit, és nemcsak hitvány kópia,

mint egy névtelen kvarcóra, mit széttapos

a hongkomgi úthenger… kellene egy etalon.

Jöhetne mondjuk bárkán csónakon,

Önön teljesítményének tatján ülve.

És az ember avval szembesülne, hogy

önerejéből ehhez már nem tud mit hozzátenni.

De egyszer az életben, küzdelme értelmet nyerne,

egy csáklya nyúlna érte és csurom vizes ingét

a fedélzeten szárítaná a nap és NeoNoé

szemébe nézve, névjegye ismét jelentés kap.

S azt mondaná a kócszakállú öreg, barátom!

Bár ösztönösen éltél, mint egy állat,

Többé lenni akartál és nem látszani másnak,

Tiéd az új látóhatár, menj és bizonyíts!