A sors, vagy pusztán az illuminált állapot,
Körúton dőlöngélni, van ki láthatott,
Kettesben, igen, mint pár,
Látszattól a valóság messze jár.

Csalódni tiszta sor: mindennek vége,
A nagy ő legyint rád, magad lehetsz végre.
Mennyivel valósabbnak tűnsz ha a bánat,
az egyetlen, hozzád igazán hű társad!

Kézenfogva bandukoltok kettesben!
Magadra leltél egy hozzád illő tettesben.
Néha sírdogál, zsebkendőt kér, válladon zokog,
És szavak nélkül is, te vigasztalhatod.

Só virágzik arcukon a Ferenciek terén
Földre pottyanni néha fájóan kemény.
Könnycseppek itatják az aszfaltot,
bezárt a bolt, esztervoltholnemvolt.

Magunkra és magunkba döntött sörök,
Számlálhatatlan véges sorok!
A pesti éjszakához méltón kétes
Irány és mértéket tévesztés ez!

Mint két éji lepke,
Pillangóknak nem jó egy se:
kiknek a szerelem feromon csapda
Vigaszt keresnek, becsapva.

Mindkettő value! Mint kőrúti varjú?
Az ott! Ki venné észre dolmányát
és mily dallamosan károg?
Ezért vagyunk mi most párok.

Összegubanc, kétesélyes úton átkelés,
Sarkon egy kis illetlenkedés,
Fénytől szennyesen a csillagos égig,
Semmibe vesztünk, felismerhetetlenségig.