Mint egy felbolydult darázsfészek,
olyan kívülről az a börtönszerű épület,
minden kis lőrés ablakból kinyűszít torz gitár,
Basszerektől reszketnek rozsdult zsalugáterek.

Egy kivénhedt punkkal próbáltam,
Ki koránál fogva lehetne apánk.
Kóstoltuk egymást ott lent a Dűrerbe,
ő basszuson nyomta, enyém a lead gitár.

Akadt egy dobos is, aki meg fiam lehetne,
Keményen hozta a négyeket a csákó,
Majd megsüketültem belé, mi ebben a ráció?
“Haverkám, mutass valamit, Pistols, Punkráció?”

Lökte oda a nyugdíjon tengődő örökifjú punk,
és egy pillanatra elhittem, a rnr hallhatatlan,
és belecsaptam a húrokba, kámon, letszrakk,
Megáll a dobos, mi ez a sz...? Figyusz, ez lagymatag.

Így az öreg: “ez fos, egy kis torzítot még, nem elég hangos,
Egy húron reszelj eszelősen, attól zúzós-punkos,
Mindig csak G-ben, ahogy Vicious és Rotten!”
Már már extázisba estem, mikor reptemből hirtelen

a rideg valóság talajára estem, mert megint leállt az öreg.
“Ne haragudj öcsém, de nem kenyerem a mellészöveg:
Nincs meg közöttünk az a kémia, mire épülhetne
a következő újhullámos punk zenei széria.”

“Bár egész jó fej vagy és klassz dolgokat játsszol,
Egy a baj, punknak még távolról sem látszol”
“Tudod mit” így folytatta, “beajánlak téged, mint ősrocker,
Kisfiamék bandájába pont illy avítt gitáros kell.”

“Ott sírathatod, kitarthatod azt a kib... E hangod,
És a f..om hangzataid is váltogathatod. Na hallod!
Náluk még sokszor mollba is átmegy a nóta,
Az én generációmnak nem akkord kell, hanem anarchia.”

Összecuccoltam motyóm és becsuktam az ajtót,
És azt gondoltam, ez a világ tényleg felfordult.
Immáron punk apák pelenkázzák reiszjú Paul Ankát,
Ehhezképest lfsz a klímaváltozás