Csoblánc
Míg élt a gróf úr elegáns kalapban
sétált a szőlőhegyek alján és lehajolt,
hogy gondos gazdaként ellenőrizze
a dülők, a földút földúlt állapotát.
Pedig elvették tőle mindezt a birtokot
és a köz formál rá mindenféle jogot,
Mégis, fejét csóválja, nézve egy vízmosásra,
Lassan szükség lesz itt Csobláncra.
Aztán kerít murvát, salakot és az út sebét
betömi vele, kockás sálában talicskázva oda,
Nincs mellette segítség, se cseléd, se szolga,
Fölhajt egy telepjáró, mintha ez természetes volna.
Közönyös arccal bámulva ki az ablakon,
Ki ez aki itt téblából, ki ez a barom?
El az útból, hé! nincs időm, vár a birtok,
Eurós pénzen ahol szőlőt irtok.
S teszi dolgát a négy vaskos kerék,
Nem pörög be, nincs tengelytörés,
A grófúr azért köszön, bár nem ő a jöttment,
S hallgatja a még soká zúgó coolert.
Aztán egyre fogyott ereje, nem győzte,
hogy az időjárás rút nyomait száműzze,
gödrösödött az út, gyakorivá vált a kár,
És a grófúrra senki sem emlékszik már.
Ő volt megtestesülve, a táj lelkiismerete,
KInek lelke nemcsak pénztárcája
zippzárjáig ért, és ezért nem kért
viszonzást: hiánya jelzi, mennyit ért.
Azóta nyeklig, röggel küzd tengely s gumi,
Koppan koponyák szélvédő üvegen,
Hiába vírit muskátli az ablakokban,
Csoblánc kéne ide, mint az Andokban.
