Hallatlan dalok

Belénk a néma félsz fojtja,

Tántorgó rosszkedvünkből sem fakad nóta,

A város zajába veszünk, csupa szünetjel,

Rekedten jajgatunk, sokféle tünettel.

Rettegünk, hogy ürességünk mélyéről feltör

egy ordítás, mint bűzös fortyogó gejzír,

és néznek ránk kikerekedett szemekkel,

hogy ez a föld mi mindent elbír.

Rendőrt, orvost, papot, énekel!

Nem tudja leplezni, tele van érzelmekkel,

Hallatlan, hogy mer dalolni, ez közterület!

A közöny lakta bérház ettől összedűlhet.

És lecseng egy akkord, nyílik egy száj,

Akkora varázslat ez, csatlakozni muszáj,

Hirtelen minden ember merész utcazenész,

Jellegtelen arcukról maszkként hull le a penész.

Színesebbé válik a szürke mocsok lepte utca,

Kiszáll egy autós és gyalog indul útra,

Leveszi szemét az LCD kijelzőről egy utas,

és beszáll a vokálba egy vodkától ittas.

Hallatlan, micsoda hatalom, megtört a csend,

Dalol a környék, együttest alapít a közrend,

Twistel a yard, s egy utcaseprő kezében

partfis nyéllel gitárt mímel a pillanat hevében.

És nem azt nézik, ki dalol, hanem hogy ki nem,

Az embertelen zajra már nem emlékszik senki sem,

Halhatatlan aki dalolni mer és végre élünk,

A rockandroll az egyetlen, amitől nem félünk.