Hajléktalan

A nyomor nagykövete pőkhendi rezidenciámon,

Nem hívtam, jött, kifosztott, ő rabolta el tőlem

 az én komfort zónám.

Lemondtam arról, hogy bárhova nézhessek,

Tarka, levedlett rongyokba bugyolált ember

fekszik, kispárnája húgyszag.

Így lakik az utcán s bennem,

Nem virágos rét, sikátor lelkem,

Engem nem szán senki.

Lelkem menhely, beköltözött, oda kakál,

borotválkozik, iszik és  elviselem,

Szennyesei idegrostjaimra teregetve száradnak.

Pazarló palotám kidobált szemetén tengődik,

feketéllő körmöaljjal kap féligevett konzerveim után,

tövig szívja unt csikkeimet, hűlt parazsukat újra gyújtva.

Mocckára bámulnak ablakaim, hámló rámám festéke

Kába tátott szájába pereg,

Csimbókok alól ő félve pislant én meg rettegek.

Át kell lépjek teste felett, mint bűzakana mezőn

Desodorom ellene harcigáz, de győz a frász,

Arcát látom akkor is ha rántott húsomat falom.

Megszoktam már hogy itt van,

Nincstelen, kifosztott, szerencsétlen,

Eléltem előle az életet, csináltam belőle,

szemetet.