Társasmagány
Pont annyira keserű, amennyire édes,
Pont annyira nagyszerű, amennyire rémes,
Kettőnkből egy test lett talán,
vagy életünk társas magány?
Pont annyira feldobó, amennyire lesújthat,
Nem mondhatok magamról már semmi újat.
Kivülről fújjuk, mit gondol a másik,
Összeillünk, még akkor is, ha kifelé nem látszik.
Mire belejöttünk volna én lettem te
és te azzá lett aki valaha voltam,
elkerültük egymást, mint két hangya egy bolyban,
ez így pont annyira eszelős amennyire józan...
amennyire vad annyire szolíd,
amennyire enged, csak annyira szorít,
ammenyire macska, pont annyira egér,
kibírjuk-e együtt még egy próbát megér.
Pont annyira forró, amenyire jeges,
Pont annyira lagymatag, amennyire heves,
Kettőnkből ez lett, az ám,
Ugye azért ez nem társasmagány?
amennire menny, pont annyira pokol,
amenyire sudár fa, oly csenevész egy bokor,
mi ez ha nem kapcsolatunk, kissé talányos,
társasjáték, mely néha kissé magányos...
Lehet, de ki ítélné meg, ha nem mi?
Ebben a helyzetben, rajtunk kívül nincs más senki,
ez a helyzet csak mienk, a kétely, a szituáció,
és ahogy te bántani tudsz, az nem szimuláció.
Miért ne lehetne éden e fojtó katlan,
Miért jó ha rajtunk lakat kattan?
Fura, de mégis, valahogy tetszel,
Pont olyan lettél, amilyen nem kell,
csak minimó ezeregyszer...
