Elherdált idő
Egy ideges eszkimó,
dühödt jegesmedvék után kajtató,
örök rendből kiutat kereső törtetésének
ez lett a veszte:
Mikor elindult, hitte, ő és a Sark egy,
aztán valahogy egyre inkább ő lett az egy
és a körötte magasodó hegyek idővel,
gazdátlan olvadni kezdtek.
Kiáltozással vélte leigázni a csendet,
kutyaszánját szitkokkal űzte messze,
mert fájón vakítóvá vált a hófehér,
ami a tisztasággal felért.
Egyre szűkült a tér, és nem maradt
más ellenfél, mint az szenya idő,
ahogy egója egyre nőtt, földön járt,
nem a fellegek között.
Régebben nem tudta, mi az a secundum,
most már e körül forgott minden,
digitek csaholtak és már nem folytak
olyan észrevehetetlenül többé.
Az ideges eszkimó már nem találja,
azt ami örökre elveszett.
Bár keresi, kutatja, kereteit az adja,
hogy számára ő az egyetlen egy,
Csupán csak magára számíthat,
és már nem vadászik, hanem kupán csap,
és eloroz, mert a Sarkon a sarkában
öröksége, az elherdált idő.
