A kaptár
Innen fentről minden oly más,
A rohanás távoli morajlás.
Hármashatárhegyi fenséges panoráma,
Erdeidet ülteted a város forgatagába.
Mennyi kusza sors kavarog oda lent,
Dölyfösek a templomok, senki sem szent,
Mit rejt ez a sejtelmes összetartó erő,
Mint tenyérből, sorsát olvashatja a szemlélődő.
Kerge élet zajlik rendezett geometriában
Szagok, ízek, ingerelte létformában
Beteljesülés vágyálmát űzik egyedek,
S kiépülnek szükségleteiknek negyedek.
Mérges fullánkok, csípések testemen,
Mint egy űzött menyét pihegek idefent,
Sebeimet nyalogatja hűs szellő,
Úgy fest, a dongó méhkas lett a nyerő.
De én ebből akkor is kiveszem a részem,
Konok fejjel elcsenem a lépes mézem,
Nem érdekel, magadba hova raktál,
Amíg mézzel teli, izgató a kaptár.
Hova tűnt már ez az ifjonti hév,
Nyugodttá tett a lassan negyvenöt év,
Állok, míg lábam előtt kiterül a város,
Látásom immár rovarszerűen homályos.
