Gizi néni

Mezőszentgyörgy nem volt cél,

Tervünkben röpke állomás,

Rövidke pihenő, azt indulás.

De megtévesztett egy téesz út.

Az nincs  térképre festve,

Milyen kukoricásban elveszve,

mely tengeribb, mint a tenger,

És tolvajnak  nézik ott az embert.

Amerre ellátsz, buga virágzat,

Őgyelgő kutyás csőszök,

a terményre vigyáznak,

s ha lőnek, ritkán hibáznak.

Vad vidék, sehol sincs menedék,

Utánad négy síró gyerek, nem elég?

Ráadásul, dühöng már a feleség,

Jogos, már megint a hülyeség.

 Mezőszentgyörgy Kánaán,

Sohasem érünk oda tán,

Balatonhoz közeli keresztfánk?

Hova hajszol minket jó apánk?

Szomjasak és engem szidnak,

Neylonjaik szélben csattognak,

Miért nem beutalóval üdülünk,

Csőszök elől miért menekülünk?

Mezőszentgyörgy nincs is tán,

Elsöpörte előlünk a vad orkán,

Utolérnek végül a kutyás őrök,

„Mezőszentgyörgy merre” könyörgök.

Beígérem, lesz ott leves, pizza,

Végső erejüket összeszedik,

és tekernek utánam ebben bízva,

S Mezőszentgyörgy táblára írva!

Hol a resti, cukrászda, a fánk?

Hol a ketchuptól cuppogó pizzánk?

Mi ez a csend, ez a kongó nyomor,

Hol falról korog vissza a gyomor?

„Atyám, most kéne egy csoda,”

S lőn egy idős hölgy lép oda,

„Honnan jönnek, s merre?

Jöjjenek be hozzám a kertbe?”

Kérlelt, s nem mondtunk nemet,

Gizi néni után a furcsa menet,

S amiről meséltem végre igaz lett,

Messzi vándoroknak tekintett.

Az a vendégség nem látomás.

Több, mint egy röpke állomás,

Emlék, mely bennünk él,

Gizi néni azóta a befogadás

Hol kitárt lelkű Gizi néni

Kerti csapjának hűs vize árad,

Milyen szép az a vidék,

nem lakhat ott se bú se bánat,

Mindig küldünk neki képeslapot,

Vándornak ott születtek kicsik, nagyok,

Ki cserép ajkuknak inni adott,

Gizi néni, legyen érte áldott.