Letüdőzve

Kopott gitárt pimaszul pengetve,

Elmélyülten egy akkordba belefelejtkezve

képzelem őt ide a Vásárcsarnok mellé,

egy ócska lámpaoszlopnak dőlve.

Mint az ő, szétdohányzott tüdeje,

Olyan ez a városrész, ahol bolyongok,

a legszínesebb szürkeség vesz körbe,

Az ő hangulata festi ilyenre a környéket.

Albérletből egy kocsmába, kocsmából

egy másik albérletbe kergeti a szél,

amelyben kissé megdől a Margithídon,

és én is kapaszkodom lebegő ballonjába,

Amikor leint egy taxit és megadja a címet,

Akkor veszem észre, hogy dadog, szorong,

igazít egyet csapzott hajzatán és felém fordul,

egy szál cigarettáért hebeg, erre én,

Kitépek egy villanyoszlopot a budai hídfőnél,

és megyújtom a Citadella fényénél,

A füsttel együtt mélyre letüdőz engem

Általa lettem ismerős itt Budapesten.

Kiégett lámpák, bámuló üres tekintetek

Nevük nem fontos, bérlők, lakók, házmesterek,

Antennáikon ülnek szomorú galambok.

Hogyan élhetett itt ennyire szabadon

ő, akinek tüdejéhez hasonló e negyed?

Míg sétálsz, emléke ott bolyong benned,

Szinbád-lelke nem talál sehol otthonra,

az utcán csap bele a tépett gitár húrokba,

és elősistergi dühét összezárt fogain át,

sziszegi a városlakók mindennapi kínját,

egy tangó jön, kapaszkodj, szorítsd meg,

Ott a mozgó lépcső gumi korlát.

Ereivé lettek a haldokló sugárutak,

Hol a lakók a szmogtól bemattultak,

és modoruk is fojtó, mint a szénmonoxid,

Nincs másvigasz, csak hogy ő élt itt,

és értelmet nyer a közöny, a gyász,

A kormányt fél kézzel tekerő mitugrász,

A sarki söntés, a jó s a rossz döntés,

A smink, a szúk dressz, a stressz, az elkendőzés.

És mintha előbújna hirtelen, hé te ott,

mosásba kéne adnom már e gyűrött zakót,

ez az én hangulatom, mit keresel te itt?

Tudok egy helyet hol mérnek még féldecit.