Olajkor
A sejk leszúrja sétapálcáját a sivatag közepén,
s felbugyog a kénbűzös trutyi,
nem sejti még, hogy a Dzsin szabadul ki,
A Föld méhéből, mint egy ócska olajlámpásból,
hogy levegye a terhet az emberiség válláról,
S mint a középkornak a Szentlélek,
Fosszilis tüzelője legyen az olajkor emberének.
Kiapadhatatlannak tűnő forrása az energiának,
nem kell többé látástól mikulásig, míg bugyog,
szánt a diesel és meleg a radiátor,
az étel megfő fa nélkül is, magától,
és beindulhat a hawai dizsi, az élet,
Benépesítjük a földet, majd az emeleteket
egyre többen, egymás válla által,
céljaink felé törtetünk, bár azok véltek,
azok nézetével én egyet értek,
akik szerint ez a tempó nem fokozódhat,
egyre mélyebbre kell ásnunk és
mélyebbre kell nyúlnunk zsebünkbe,
és vadabbul tolakodni a terminálért,
ki kell verekedni azt a minimálbért,
amiből teletölthetjük az üres tankot,
a folyadékért, mely szabadságunk,
mobilitásunk záloga, Szent Oktán,
érted feláldozzuk búzánk, kukoricánk,
erjesztjük, hogy eltüzeljük levét,
mert kiszoptuk már a földanya cicijét,
még sem nőtt be feje lágyunk,
Tékozlunk és pazarlásunk áldozatává válunk,
tömegmozgalmakba tömörülünk
és acsarkodunk ha másnak egy csöppet
többet hullatt az a kiszopott csecs,
Kurvaanyázásba torkollik a meccs,
mert a népnek benzin kell és hecc,
és ha egy sincs akkor olajra lép e kor:
Kopog a szemünk és a tank: kampec.
Ülünk a kiürült olajos hordón,
Szorongunk e bolygón, túl sokan,
kotorászunk a fogyasztói kosár alján
és mindenki kalifa ebben a sivárságban,
parancsolni akar, de hasztalan,
Mert a Dzsin kimúlt, a boldogtalan.
