Busz robog a sárguló lepsényi határba,

Hátul ül, kezében emlék bőrtáska,

Sok mindenen átment.

Konok, barna szemével nézi a rohanó tájat,

Nem feled, de megbocsát

negyvenhárom év bölcsessége.

Vágyott erre a viszonylagos nyugalomra,

S letett arról, hogy megváltsa a világot,

Örül, hogy él, úgyis fogalmazhatnék.

Füstös külváros panel erdejében,

Katonai lakótelep fojtó levegője után,

Jól esik a csipős vidéki hajnal, beleszippant.

S összekavarodnak fejében a városi fejezetek,

Csalódások, facér nők, és beteljesült érzelmek,

S a tájba, olyan fura mód, valahogy beleillenek.

Sohase gondolta volna, hogy itt lesz otthona,

Polgárdiban lakik majd sógor, s koma

S kéményen át csapja meg finom vacsora illata.

Taszítja Budapest, a lelke mélyén mégis,

néha úgy érzi, mintha egy darabkáját

ott felejtette volna, de nem talál rá senki.

Már nem budapesti, de nem is lepsényi,

örök, megtelepedett Vándor, lapot vesz elő,

S írni kezd, míg diktál a messzi távol.

Tollal, sercegővel, suhogó papírra,

S mintha egy pillanatra nem is itt robogna,

Képzete mily tágas birodalom, nem is hitte volna…

Elmosódik a határ, vidék és főváros,

Egybefolynak kalandok, minden likvid,

kavargó, forrásban levő, semmi sem kristályos.

Megvan! kiált fel magában, ez így elég talányos,

De le kell szállni s elfelejti, ez így szokványos,

Oda a csattanó, az a találó ige, amiben benne a minden.

Elveszett egy darabkája, jelentéktelen kacat?

Kívülállóknak igen, de nem az a költőtársaknak,

Akik az elveszett illúziókba megmártóznak,

Az áhított gyöngyért, a főváros forgatagában,

Az elveszett, elvesztegetett lehetőségért lihegve,

De szétfolyik, mikor megragadni vélik.

Talán ez a hajsza, amiben egymásra találnak,

S mikor ballag hazafejé faluján át Csigakoma,

Ott bandukolnak ők is, és vica versa.