Jim Morrison sírjánál
ma sincs nyugalom,
Az örök lázadót temetni,
szarkofággal zabolátlanságát
lefedni nincs karhatalom.
Mellette a mezei halottak,
Ettől nem túl meghatottak,
When the music is over,
talán a csend jő el, de nem,
Helló haver, van tüzed?
Itt nem nyugszik, nem nyughat
Számkivetett szelleme:
lázít és hergel, magasról
tesz a temetői rendre,
s kitárja a belső kapukat.
Pére-Lachaise csendje,
Tűnni látszék mindörökre,
De van e olyan sírkert,
melynek bejáratát ne
tépné fel halhatatlan hírneve?
Őt temetni hiú ábránd,
mert maga a szókimondó,
pimasz, örök ifjúság,
lecsaphatalan moszkitó,
mítosza is polgárpukkasztó.
Jelenléte e kertre nézve romboló,
hát még az az orgiába
fúló elvetemült temető tangó,
sírkőgörgető vad, eleven,
amit éjjeli órán járnak ketten,
még két ilyen tetszhalottat,
Partnere nem más mint Piaf,
renitensek, megszállottak.
Őrültek, kergék és szabadok,
Rajtuk sírkő? hjaj, kacagok!
Temethetetlen elevenségük
exhumálásért kiált, kivált
Ezé a Jimé, akié lázít,
Mint Jézus a Lázárt,
bár ez kicsit sántít,
De feltámasztott engem,
Mikor kamasz lettem
általa bújt belém LA woman,
rekedt hangon kántálta,
hogy a vágy börtön, olyan,
ahonnan nem szabadulhat soha.
S a párizsi taizei találkozóra,
Vettem kedvezményes jegyet
Zarándoklat lévén,
Irány Morrisonhoz egyenest.
Sírjánál tolongtam, Hy Jim,
Imán volna helyem, de az kín,
Vonz engem a sötét oldal,
legalábbis szakítok a megszokottal.
Te az én álmom álmodod.
Este kriptákon dorombolsz,
Álszentséget földig rombolsz,
Üstökösként rontasz az égre,
a temetői rendet semmibe véve,
Mindennap kigyúlsz és kimúlsz.
Kitárt temetőkapuk mögötted,
A teremtés rendjét félre lökted,
A csősszel, az erkölccsel egyetembe,
Light my fire megy épp a fejembe,
