Immáron fekete cipőben

 ismét a komáromi hídon,

Bár lábamon sötét a lábbeli,

A híd s a hangulata a régi,

Mintha viszatérne az az idő.

De nem nyom már okmány él,

Mégis, a túlpart ugyanúgy hívogat,

Egy másik ország, világ az,

Trianoni egy ravaszdi varázslat.

Egyfajta katasztrófa turizmus,

De nem egy híd szakad le most,

Ez már szlovákul úgyis Most

Lezárult végleg a dicső múlt,

S a Priorban is üres már a pult.

Se hálózsák se függőágy,

Nincs semmi ami csak odaát lehetne

És ami idehaza többé tehetne.

Immáron fekete cipőben

 a komáromi hídon,

Lábamon nem az a lábbeli,

Lézengés, már nővel s esernyővel,

Lehet, hogy eső lesz, égzengés.

Útlevelem, ösztönösen keresem,

de ez nem érdekel már senkit sem.

Régi helyünk, mondjuk így Komarno,

Csehnek s Bereményinek ugyanaz Krakkó.

A rakparton kikötött roncs hajók

bár a kéményekből már nem dől füst, maró

Azok a daruk még ott rozsdásodnak

árura vágyva, de a vágányok üresek,

vigyázz! a tolvajok még mindig ügyesek.

Immáron fekete cipőben

 Komarnoi séta kettesben.

Lábamon már egy másik cipő

Nem itt vettem, s nem feltűnő.

Ahol pózoltunk, átfestve a korlát

nőm az objektív elé oda áll,

kérem és ő mosolyogni próbál,

bár az élmény kissé szubjektív.

többet mit tehetne, nem haragszik.

Ez a szent hely, ez az a kapualj,

ahol lecseréltem a régi cipőt, titokban,

Igen ez az az utca, ahol talpát koptattam,

hogy használtnak tűnjék,

És itt koszolták össze a többiek felső részét,

s lám, a vám nem is szólt rám:

Sikerült átcsempésznem és…

és én még abban a fehér cipőben

egy régi eszményt kergetve

hoztalak át ide a túlsó partra.

bár ez az élmény kissé szubjektív.

Tudom, ez ránézésre fekete,

de fotózd már, miért is ne?

de csak a cipőt, mintha éppen lépne,

ugyanúgy, mint akkor régen.

elnyűhetetlen cipő eszmény,

nem számít a szín, a forma,

hanem hogy bolondozni jó ma,

nekem ez most fehér s ez

mindennel felér.