Kivéve líbiai nagykövetség

Kivétel nélkül,

minden nap arra visz utam,

Mint valami hatalmas fagyott tudatfolyam,

egyformaságba dermedt medrében

kepeszkedek,  hozzá szűkölök,

vesztek dimenziót, érvényesülök.

Így vagyunk, kik tapossuk a terepet,

Ki-ki magára ránt holmi szerepet,

Nem túl meggyőző egyik alakítás sem,

Férgesek vagyunk, tehetségünk vereség,

Bezzeg a líbiai nagykövetség...

Az más, azoknak szezám tárult, s a liget

Tevegeltek egzotikus országukból ide,

nem beolvadni, hanem kiváltságot élvezzenek.

Oázisuk legyen egy húgyos járdasziget,

Min a parkolás egyedül nekik engedélyezett.

Ahogy egykoron bősz hódítóik homokjukba döfték

a keresztet és lesték fehér burnusz alól, kik ezek?

Ím, az ő idejük jött el és reszkessen az Ajtósi Dürer,

Líbia ott a Führer, ahogy hirdeti a tábla, mint mementó,

hogy nem hülye a beduin, megszállva a felhajtó.

Tetszik az a tábla, mintha a világ helyre billenne ott.

Magasztos és szokatlan, a szmogtól kissé maszatos,

Akkor is. Az ember, aki még belül érez, valahol Cortez,

és ha épp felfedez, azt érzi, más ő, mint a többi.

A líbiai nagykövetségen vendég, tiszteletbeli.

Szeressen bele a nagykövet lánya vagy neje,

Adjon egy kis memendéket e konkvisztádornak

és relikviának odalakatolja a bicót,

Beoson és onnan néz le az ajtósi dürerre,

miután a szerecsennét aqyon szerette.

Na de zöld, te szerencsétlen, viszlát tábla!

Sodor tova autók szennyes kipufogó gáza.

Alább lohad a libidó, könnyes a libretto,

Ébredj  képzeletben keletnek utazó.

Libériás inast nem vert fel riasztó.