Ohm
Lívia a maga naturális női valóságában egy testhez simuló cicanadrágban áll előttem, talpél össezárva a tatamin szélén. Álla mintegy idős párducnak, méltósággal előreszegve, tág orrlyukakkal mélyre szívra a szakralitás áporodott levegőjét. Sokan vagyunk kis teremben, nagy hittel, hogy egyszer hátulról is elérjük az Achilles ínt. Lívia időn túli valóságban gyökerező rostjain át szívjuk magunkba az energiákat, csápjainkkal, fullánkjainkkal, tapadó korongainkkal, mi fizetős élősködői. Akiket ő nem ítél meg, nem néz le, hanem tűr és elfogad, hitet téve egy sokkal fejlettebb demokrácia mellett, hol egykor majd egybeolvadunk, ő a nemes vad és kullancsai.
Lívia szép és igaz légzése is elárulja ezt, mert annak üteme az a metronóm, amelyet egykor mindenek atyja állított ketyegőre és amelyből egy órácskát kiszakítunk, rohanásunkból kilépve, Lívia árnyas tölgy mosolyában birkaként legelészve. Hempergőzünk bizalmában, mint rugalmatlanságot vesztett gumibabák, az olajkor gyermekei, akik zsanaként próbálnak kitörni vezetékeik determinált fogságaiból és naív hittel próbálják letépni magukról a hálózatok agyagik hatoló rézszál neuronjait.
Lívia testének lótuszülésbe gubancolt végtagjait meszes gondolataimban visszacsavarom a szokott helyére. De Líviának nincs erre szüksége, ettől több és ettől nélkülözhetetlenebb és eredet nélkülibb, mint mi, tömeges parazitái, tanítvány atkái.
Mester ő, kinek végtagjainak összegubancolása által a testére kötözött csomó egy olyan kötés, amely a természetfelettihez lrögzít, versengve szellemlények éteri ruganyosságával, abban az atlétikai akrobatikai bajnokságban, hogy ki jut közelebb az Edzőhöz.
Lívia mozdulatai élettől duzzadnak, meghazudtolnak minden elképzelést és a sörhasút nem keveri össze a sörhasával. Éber, mert szerepe van és lesz az örök rendben. Ő benned látja azt, aki nem lesz többé már soha. azzal kommunikál, akinek a tökéletességét összezúztad a pillanat mámorától részegen és sötét hatlamakkal cimborálva. Tisztának lát mocskosan is. Földig hajolni képesnek, még ha hegyek választanak el a talajtól akkor is. A csúcson vagy így ortopédiai esetként is, esetlenséged nem egy kaffkai bogár, hanem Lívia pillantásától szárnyakat kapó főnix. nem feltámadsz, mint Krisztusban, hanem feltámadtál, mikor befizettél óráira.
És Lívia ajkai szétnyílnak, mélyről nagyon szelíden de határozottan így szóla, míg görbe talpaimmal kapaszkodok a tatamin szélébe:
"Kulcsoljuk össze ujjainkat és tenyerünket emeljük ima állásba. pillantásunk a harmadik szem fele néz...
És mondjunk egy ohmot."
ohmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
ohmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
ohmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
