A homok titkai
A képzet ragyogó távlatokat fest meg,
hogy értelmet kapjon a dög, a rög,
melyen az Elmúlás kacagva röhög,
és isteneket nevez ki élők gondnokául.
Ahogy porlad a művi tárgy,
Tűnik Colosseumok tapsvihara,
Rommá ég Alexandria betűhalmaza,
Az idő számára minden homokvár.
Szemcsékké koptatottan,
heterogén elegyben, mikro és nano méretben
a tanulmányozó szemszögéből
nézve, semmi sem emlékeztet a hajdani
hajadonra, bakára, bohócra,
Se sztárra, se macsóra se a millió
gerincoszlopra feszített ármányra, intrikára.
Az ádáz harc egy marék kvarc a homokórában.
Melyből a kedv, mint illékony nedv, tűnt tova,
elixirnek kapszulázva, aromának istenek italába.
S maradt egy halomnyi parányi szemcse,
Laza üledék, melyben nincs köszönet.
Humusz fedi be löszüket:
bajnokok és legyőzöttek széthullott,
szétmorzsolt maradványa az agyagbánya,
Sorsok tapadnak össze egyformaságba.
Mégis, mennyi titkot rejt a homok!
Abban hány anya zokog siratva fiút,
magas homlokot, átlőtt zakót, lezajlott háborúk
örök jajaként! Hátam is ott borzong,
Végét előre látva, még könnyet pottyantva halmára
de már heterogén mixben, mikro és nano méretben,
a tanulmányozó szemszögéből elveszetten,
puzzle magányban, névtelen, megkülönböztethetetlen.
A képzet ragyogó távlatokat fest meg,
hogy értelmet kapjon a dög, a rög,
melyen az Elmúlás kacagva röhög,
és istent nevez ki az élők gondnokának.
Mennyi mindent megenged a látszat!
Gyermek a homokban időt feledve játszhat,
Porladt szemfogakból formál tornyot,
Ujja morzsol lopott csókért betört pofacsontot.
Mindez hantja letűnt népeknek, korszakoknak,
Beteljesedetteknek, vagy félbeszakadtaknak?
Számára csak játékszer a homok: s ki ő, az még titok.
Van képzelő ereje, hogy új mintázatokat adjon.
Ha valaki hát ő nagyon akarja, hogy újra legyünk.
Homokvárrá tornyosulva hirdessük,
Hogy alkotni öröm! És keze alatt alakulni örömmel kell,
Ha ez szárnyat ad és az égig emel.
Aztán szitálhat szél szerte millió égtáj felé,
vesztett eredőjű vektorokká erodálva,
hogy a teljes rendezetlenség mítoszából
kikelve rendeződjünk újra egy kupacnak,
Egy kéz által megformálva
Ösztönekre ránduló kocsonyáknak,
Gerinces önellentmondásnak,
S végül egy homokozó lapátnyi titoknak.
V2
A képzet ragyogó távlatokat fest meg,
Ahogy porlad a művi tárgy,
Az idő számára minden homokvár.
Az ádáz harc egy marék kvarc a homokórában.
Mennyi mindent megenged a látszat!
Gyermek a homokban időt feledve játszhat,
Egy kéz által megformálva
Maradunk homokozó lapátnyi titoknak.
