Verbális vadulás
Metszete éles, Gép ez, nem is ember,
Szigorán szaggatott szimmetrai tengely,
Homlokán, mintegy robbantott ábra,
A tokmánykulcs nyomot hagyott Holesen hátra.
Egy kölök okozta rútul hegedt sebhely,
Bosszúért kiált, ez mondanom sem kell!
Meglakol érte ki központosításra képtelen,
Füttyjel jelzi, mely félreérthetetlen,
Mi fá Mi fá szó ré, vészt jósló signal,
S a műhelygyak még csak a legeleján jár,
Na akkor mi ez? Na Mi? Hát henger idom, Idióták!
A percek úgy cammognak, mint az órák.
Egyre ércesebb, sorjásodik, emelkedik a hang,
A tokmánykulcs helyén mély vörös szín lappang,
Akkor ki mondja még nekem mi az az előtolás?!
Süketek? Üvöltsek magukkal? Mennyi okostojás!
A nagyon hülyék vigyázzanak, egy pofon is kijár!
Keményebb a markom, mint az a kurva tokmány,
Amelybe az a hülye állat benne hagyta a kulcsot,
Hé Te ott, Fekete, hát a falnak ordítozok?!
Hogy nehogy tízezerre állíitsd az esztergapadot,
És te mégis azt teszed?! Hát van neked eszed?
Kiszakad az aljzat, ránk omlik a főfal, a mennyezet!
Ez hülyébb, mint az a tokmánykulcsos gyerek!
Ennyi barmot egy rakáson! Még hogy esztergálás!
Hát hiányzik a homlokomra még egy horpadás?!
Ki innen, eszetlen, idétlen, petrikes banda!
Vagy akasszam fel mindet arra az emelő horogra?