G. József
Lehúzom az ablakot, jöjjön egy kis huzat, észrevesezm,
hogy több ez az ország mint
elkenődött maszat túl az ablak üvegen.
Vidékre száll a vonat velem.
Szemem előtt húzza el szennynyesét a külváros,
rozsdás ócskavasak, leszakadt kábelek,
elhagyott indóház baktertalanul integet
S ebből mégis összeáll egy nemes arcél,
valahogy G. József lénye jár át mindent.
Mint egy hiányos mozaik, vagy szélűzte mandala,
a látkép és a benyomások, tán csak játékot űznek,
S G. Jószefnek tűnnek az ellenvonat ablakokban
Úgy érzem mindenhol G. Józsefet látom,
égen, földön, által a magyar valóságon.
Villanykörte foglalatba becsavarva az ismerős arc,
világit, pislogva a kanyarokban majd újra kigyúlva.
Ő ott is ott van, ahol az életet még elképzelni is nehéz, nemhogy élni, látom őt, gereblyét fog az erős kéz, G. József mindig tettre kész.
Merengve a menetszélbe dugom ki fejem,
s a mozdonyból egy arcél visszapislant,
Keze alatt a szerelvény, nem mindenki képes arra,
hogy a mozdonyt így igazítsa,
biztos kézzel tartva a sínen több száz kilométeren,
ugye vigyázol rám G. Józesefem.
Az állomáson hajléktalanokat, koldusokat látok,
s tekintetükben ott van, szomorúan, lemondóan,
levetett zakóban, de nyakkendőben, mindig a jobbra készen, fehér ingben, ki volna más ő, ha nem G. József, kérdem.
Nem így akarta az is biztos, de ez van,
nem menekül, közénk vegyül, arcélét kölcsönadja,
hoyg legyen hitünk egy boldogabb korszakba,
amely egy szép napon, tán ránk derül,
Mi lenne velünk G. József nélkül?
