Színes emlék

Hátsó padban lapulunk,

Suhogó napló, szorongás.

Antigónéból ma ki felel,

Még csak néhány perc telt el.

Abból a negyvenötből,

mely örökkévalóságnak tűnik,

Aki nem kóstolt ebbe bele:

Pohár ez, sztrichinnel telve.

Borbéhl Imre!

Mit ne, pont ez a padtárs,

Akit mellém sodort az élet,

Nem vitás, rá esett a választás.

Nem készült, de próbálkozik,

Aztán egy kicsit szabatkozik,

Mikor a tanár arra utal,

Meg fog bukni, igen hamar.

Bevésve az első elégtelen,

de sebaj, végre túl van rajta,

majszolja szendvicsét a pad alatt

és én is tovább színezgetem,

A stresszet levezetem, a tornacsukám.

Piros fehér zöldre festegetem a kínait,

még érintetlen hófehér csíkjait,

valahogy ki kell bírni diáksorsunk kínjait.

Aztán a következő órán,

Nem akarok hinni a fülemnek,

Borbéhl Imre! Mit ne?!

Rájár a rúd erre a szerencsétlenre.

Karesz, s evvel kampec,

Megtörten huppan vissza a padba,

S jaj, a pirossal átléptem a szabást,

Mutatom: ez el lett baszarintva.

S döbbenek, a fickó milyen más:

piros fehér zöld: lehet-e még vigasztalás?

„Azért klassz”, dicséri fakó hangon

Mily színtelen az arca, afaszom.