Balázs Bélában kocsmasarok,

hol összegyültünk néha,

Kannás vörössel enyhítettük bánatunk,

Mellé, Orwo diákat vetítettünk a falra.

Egyik képen egy ismerős lány táncolt

rajta vadul pergett a rakott szoknya,

S bizony kivillant a lényeg alóla,

Viselőjének bugyija s formás combja.

Emlékszem, félig borgözösen,

habzsoltuk szemünkkel szűzi farát,

Hányszor néztük újra meg újra

azt a buja tomport rejtő női tangát!

Volt abban valami végzetes,

hogy szoknyáját akkor libbentette fel,

Mikor a blende pont alá csettintett

S minket jódarabig evvel rabjává tett.

Elérte célját, s ez az arcára volt írva

A fotón ettől volt oly csábító,

szándékát takargatta szemérmes pírja:

Döglöttünk érte, tán szégyen így leírva?

Legvadabb vágyaink vetítettük belé,

S kortyoltuk a vöröset is jócskán emellé,

Kit érdekelt a másik száz tájkép kocka

Mi e nőstől lettünk teljesen felspanolva.

Bezsongtunk, uh, apám, odass, hűha,

bizony ismerősünk az, félig kitárulkozva.

Elénk tárta bájait azon a garzon falon,

Ha ott van köztünk, nem ússza meg szárazon.

Bár nem tudta, magunkévá tettük,

Átmentünk rajta agyunkba mind,

de tucatból nyolc mégsem lettünk,

Persze, nem a mi érdemünk. mert

Ügyelt ránk valami tiszta szándék,

Bár a romlottság ízét kóstolgattuk

Mérgét kiköptük, nem nyeltük le semmiképp,

Ma sem értem, hogy miért?

Miért volt fontosabb az ábránd kergetés,

Szüzesség elvevés helyett az álló kép vetítés?

Miket láthatott volna az a Balázs Béla,

Ha nem az eszmény a fontos, hanem a préda.