Szolíd szenvedély (?)

Lelkembe gázoltak azok az azúrkék szemek,

Egy beláthatatlan bal kanyarulatban.

Biciklim kormánya láthatón megremegett

És uralmamat vesztettem a vas felett.

Zavartam, akadályoztam, veszélyeztettem

Ezáltal kiváltottam jogos felháborodást,

Céljának elérésében megzavartam a nőt,

Az ütközést elkerülendő, haragosan kitört:

Utat, utat! Förmedt rám, s oly rideg volt a kékség

A mágnesként vonzó, ellenállhatatlan szépség

Mint szerpentin úton, hol nincs megálljt parancsoló korlát

Szédülten zuhantam majd' belé, áthágva a szabályt.

A kresz szerint e helyzet, kész pofára esés,

Megkapni a nőt, az esély így igen kevés

Surrogták a gumik, pengették a küllők,

utatutatutat, még ma is hallom a csengőt.

Már csak a lendület vitte a Csepel Apollót

S árokba taszítva lemaradt a büszkeség,

Elhajítva, mint egy kopott kerékpár ék,

A durcás pillantás szenvtelen taposta szét.

Tőlem semmi többet, csak az utat akarta,

A gyönyörök felé, olthatatlan vágya hajtotta

S én úti akadályt jelentettem számára,

Balga módra átrévedve a szemközti sávba.

Oh, ti rendőrösen villódzó kék szemek

Esélyem sem volt, hogy kegyelmezzetek!

“Utat, te kanyarban okvetlenkedő gikszer,

Lekésem a nagy őt, ki a csúcsra repít fel.”

Utat, utat , egymás mellett így gurultunk el,

Pedig én értek hozzád, másnál akár tízszer,

vagy akár százszor is jobban tudom mi kell.

Mégis felsültem abban a balul sikerült kanyarban.

Ha lesz legközelebb, majd ügyesebb leszek,

S ha rámvillanak azok a haragos kék szemek

Nemcsak bambulok, de neked is megyek.

Utat, utat? Feletted, ki feledtet, s a csúcsra juttat!

Nem leszek ilyen nyuszimód szelid, szolíd

Leszaggatlak a nyeregből, aztán meg a bugyid

A sors, mint a műkő, kutyamód hideg, kemény,

Abban a balkanyarban leszel majd az enyém.