Himnusz a Bönyéhez
Sehol egy eszmény, sehol egy példakép,
Túristabotos Karol, kékszemű Voitila.
Csak tornatanár, aki nem ad labdát,
Vagy kipukkasztja, ha lemész az udvarra
Bönye, Bönci, ki nevezett először így,
Ma már évek homályába vész, ki tudja?
Ahogy egy szentségnek van hordozó anyaga,
A bönye definiálható talán így volna:
Egy eszmény öltött számtalan rúgható alakot,
A megjelenési formák neve mindig Bönye volt.
Egyszer alu hamutálca, vagy lehetett kréta, tégla
Rúgdaltuk, de partfissal is üttötük a petrikbe néha.
Ügyeletes tanárok réme, lyukas gumidarab!
Azt hitték, kiszúrnak velünk,
Ha téged kilyukasztanak!
Hiába berregett az órára hívó csöngő,
Be kellett fejezni a megkezdett támadást.
Joó Erzsi kiált: témazáró magyar dolgozat!
Bönye, te voltál fontosabb, így lett is bukás.
A petrik udvaron, a koszos pályaudvaron,
Pattogott, amerre gurult, arra mentünk.
Aki belerúgott, azt hirdette mozdulata,
Egy az utunk, egyforma az értékrendünk..
Elmúlt végleg a bönyehajhász ifjúság!
Elgurult a Labda, bottal üthejük, de csak nyomát.
Az emlékek fontosak? Ahogy Bönye után az árokba,
Merészkedsz-e a múltba, hébe-hóba?
Ügyeletes tanárok réme, lyukas gumidarab,
Azt hitték, kiszúrnak velünk,
Ha téged kilyukasztanak!
Ha ők nem is, tán kiszúrt velünk az idő,
Nem pattog bennünk a játékkedv?
Lelkünk munkába járó urna? Ááá csak viccelek!
Íme a Bönyének van már, nemcsak arca, de Himnusza!
Ügyeletes tanárok réme, nyugi,
Nincs már meg a lyukas gumidarab.
De nemhogy ti, az idő sem szúrhat ki velünk…
A Bönyézés helyett most, íme verselni kezdtünk!
