Stoffenbrunser Kálmán 1979-ben született Máriasikolyán, pártmozgalmi szülők gyermekeként. A rendszerváltás során az apa, Jenő, 1989-ben a megyei munkásőrség parancsnokaként, az utolsó KGST géppel, Kubába disszidált. Az édesanya, Domov Olga egyedül nevelte egyetlen gyermeküket, Kálmánt. A szülők kapcsolata, nemcsak a nagy távolság miatt, hanem a munkásmozgalmi örökség elosztása miatt ideológiai alapon már korábban megromlott. Sztálin összes művének felosztása során, a válóper kimondta, hogy a páratlan kötetszámú sorozat utolsó példányát, a gyermek jogaira való tekintettel, az anya kapja meg. Ugyanakkor a jogerős ítélet ismeretében a kötetet az apa, poggyászában, Kubába menekítette. Az ifjúkori sérelmek hatására, Kálmán az újjászerveződő pártban súlyos belső értékválsággal küzdve alapítótta meg a Lángszóró platformot. A platform célja, új életerős, nagyszláv vagy közelkeleti populáción létrehozandó nemzetállam létrehozása a hajdan volt - bár Kálmán nem szívesen használta e szót- Magyarországon. Mindezt, alkalmazkodva az Eu normatívákhoz, a magyarság érzelemvilágának megsértése nélkül kívánta megvalósítani, így programjának egyedüli alapját a magyar haldoklók meggyőzése képezhette. Kálmán minden idejét a platform céljainak szentelte, nem vett részt a párt ifjúságra oly jellemző féktelen tivornyákban, eu pénzeket felszívó végtelen mulatozásokban. A kibontakozó egészségügyi reform nem állt távol Stoffenbrunser elképzeléseitől, így lelkesen támogatta azt. Sikeres, célirányú gombnyomásásra fefigyelt a párt felsőbb vezetése is, így miniszeri ambícióit már fiatalon kibontakozni látta. A reformokat úgy kívánta megvalósítani, hogy a kórházakban levő betegállományt a gondviselésre bízza (ha már úgy is annyit költ az állam az egyházakra), olymódon, hogy a fekvő betegeket egy szál szegfű átnyújtása után a közterekre tereli, majd a haldoklók, a párt jóvoltából, ÁFA mentes juttatásként kapott ingyenjeggyel részt vehetnek a kórházrobbantó show-ban. Stoffenbrunser Kálmán nem kis szerepet szánt a propagandának, a reform támogatói között pályázatot hirdetett versírásra, amelynek fődíja egy kórházi ágy az utolsónak felrobbantandó kórházban. Az eddig beérkezett versenyművek közül, kedvcsinálónak, szemeltünk ki egy alkotást:
Megszavazták az egészségügyi reformot
A szavazás eredményét kihirdetem, Az országgyűlés
127:128 arányban az egészségügyi refomról szóló törvényt
ELFOGADTA! YEEAHHH!
A vészkijárat felé tartva, indulót fütyörészett
Atömegre a főtörzs már vízágyúval spriccelt.
Szükség lesz ma gázmaszkra és páncélos ruhára,
Megszavaztuk végre, csökken a költségvetés hiánya.
A kordonon átlendült, táskáját ölelve,
Benne a platformjának e megvalósult gyöngyszeme,
Amin annyit jegyzetelt felkattintva éjjeli lámpát,
Lefaragta végre a tüdővész kúra árát.
Nem bulizott Somogyban, átcsoportosított,
Zártosztályról kiengedett közveszélyest, bolondot.
S ha látná az ország a jövőt rejtő táskát,
Még a haldokló is megpaskolná a hátát, ez igen!
„Amputálva a lábam, nem számolom infarktusom,
Kivették a májam, tapinthatatlan pulzusom,
Vagyontárgyam az alsóm s a kórházi ágyam
S rajtam még így is húzni tudott!”, Éljen a párt!
Le a kalapot!, Megtalálta az igen elektronikus gombot.
A parlamenti büfében hagyta meleg szendvicsét,
A vadászterembe lépett, félig szívta el cigijét.
De odaért, és fegyelmezetten szavazott.
Még Obamától is kapna fejére táv-Barackot,
látta a szalont, várnak rá, átfestett Audi nyolcasok,
Nem kell, hogy gyalogjárva kapjon csúnya náthát
S így növelje meg a kötlségvetés súlyos hiányát.
Széles a panoráma, csodálatos kórkép,
Trockijosra nyírja majd pelyhedző szakállát,
Úgy ossza az észt az igét, ilyen fiatalon!
Övé lesz égen s földön minden szanatórium.
Szirénázva hajszolja flottáját, s a sofőrje
Zsebébe mindig lesz friss vörös virág,
Beszáll majd a kórterem ablakokon,
Kosár Szekfű! Erszi nénik arcán elnyíló derű.
Kitolja az ágyakat, egyenes adásba, ki a köztérre,
Kitépi az infuziót, mert elég erős már az ideológia,
A vérerekbe vonzerejét csepegtetve adagolja.
S a stáb a háttrében aknáz, fejére húzza a sisakot,
Mjad megnyom egy gombot.
Nagy robajjal összedől a Semmelweis,
Egy kórházzal kevesebb, s ha nem lesz több magyar,
Sem élő, sem magzat, sem haldokló
Az utolsó kórházra kitűzi az idegen lobogót.
