Halál a padláson (szonett, a szerk.)
Öl itt a fény, a sötét ölébe tűket szurkál.
Elhagyott kitinvázba kukucskáló zugpók,
Fiókjáról ábrándozó szúrágta sublót,
Hintaszékben látom a hortyogó dédnagymamát.
Lent csak helyet foglalt, de kukába a polgár
Mégsem dobhatja századelei rokonát- (főleg ha saját, a szerk.)
Fogatlan mosolyából örök léte villan elő,
Tollpárnába hanyatló arcán köteg reklámújság.
Sárga körmein lógó rég lejárt naptár
Két térdkalács a kolóniált egyensúlyozza-(nahát, hogy ez is befért oda, a szerk.).
A homályba burkolózik, s mintha szólna:
„Fiacskám igazítsd meg a dunnyhám.”
Van alibim! Ezt csak álmodtam!
Már régen halott a dédnagymama.
Vagy halál lakta padlás a lelkem?
Vagy csak kripta, szűk odú, jégverem,
aki belépett, onnan ki nem jön
és már nem fér bele senki sem- (még a szerkesztő sem, a szerk.).
