Pongyola pitypang
Napfény csurog sárga szirmain,
Zöld lankánk tavasz fútta fű-tengerén.
Mennyi ültetetlen öröm nyíilk parkok ölén!
Andalgó szerelmespárok léptei nyomán!
Szétszórattatva bokrétás tékozlással,
Koszorúba fonva önzetlen odaadással,
Mézelő méhek döngésébe csurig mártva!
Az üdeségtől szinte részegen kiabálna
Minden érzék, harsogva az élet mily szép!
S mikor bóbítává érnek az aranyló fészkek,
Gyermek csücsör elfújja messzeségnek,
A beteljesültség pihés gombolyag üzenetét.
E virágban eszméltem rá, te ki vagy.
Nem akartam csak szemlélni s nem letépni,
Csak szelíden beléköltözni egy sóhajjal.
Meghagyva mindent, megcirógatni mint szellő.
Képzelet kerítésén át nem merészkedem tovább,
Kedvem most pang, nélküled szegényebb vagyok.
De, mennyivel gazdagabb annál, aki majd kihasznál,
vagy akiben nem ébresztesz semmilyen gondolatot.
