Mindenkiben ott a gyerek

Akkor vagyunk a csúcson,
amikor még játszani merünk.
Mikor homokszitával rohangászunk
körbe körbe az óvoda udvaron,
ajkunk berreg vagy szájduda, így porozva-száguldva,
kezünkben plasztik lapát visszapillantó,
s egy nyírfahusáng az antenna.

Miért nem elég ennyi?

A homokozóba menni és kikaparni első ülést,
Mellénk a földve szúrva egy bot, öt sebesség,
és lükverc, pedig nem mozdul semmi,
csak fantáziánk száguld és tágul végtelen
országutakká, egy elegáns mozdulat a szitával,
balkanyar és jobb kanyar és mégis az ember többet akar.

Igazi élményt.

Szívére keményít a kérget és álmokat kerget
megjátsszva amit játékszerként durcán eldobott,
mert a génjeibe az van írva, hogy tiporj
lehet a név Jani, Béla, vagy Tibor, mindegy.
Kőkeménnyé fajul a játék és az óvónők
intése semmit nem ér: mert egy felnőttnek senki

Nem parancsol.

Ötven felé elközeleg a második kamaszkor,
belátva elég volt, túl sok ennyi pofon,
Lehet, hogy vár valahol Menyeknek országa,
de egyelőre keretek vannak, falak és plafon,
és póráz, ami a dajkád, te nagy gyerek, aki
eljászottad a felnőtted, de semmit nem változtál,

bár kivülről kiszőrősödtél.

És megnőtt sörhasad, őszül halántékod,
ráncosodik a kedves és ingadozik kedved,
Újra berregnél? Szádból formálnál kipufogót?
Lennél Lada, Skoda, ó, te élet szamara!
Benned ott a gyerek és játszana ismét,

Veled, hát engedd! Nincs tét már

És akkor is, ha inkább rászólnál.