Arakiri
Egy harakiri nem ártott volna ott helyben, csendben
Míg a ceremónia zajlik rendben: kötés, áldás, eskü...
Vártam, mikor csap be a templomba a ménkü.
Meghívták és eljött, veszélyes találkozás:
Villan két, ellenséges, valamit sejtő pillantás.
Jobb hajóban a márvány oszlopnál áll a
Feledésre ítélt igézet, kitől szabadulni kell
Mert végzetes, de miket nem árulok el...
Balomon választottam, élesítve eszköztára
Fodrász, új kosztüm, smink, hogy mindenki lássa,
Számomra senki sem lehet bájosabb nála.
Köztük reszket, remeg egy kettészakított lélek:
Akinek már egyet jelent: “félek avagy élek?”
Kínos egyszerre lenni minden és semmi!
S akiről le kell tenni, kajánul szemlél:
“Nicsak nicsak! Ki ment ehhez feleségül?
Üdvözölni e szent helyen derogál?
Arakirit követhetne el, és csak álldigál.”
Ha két nő gyűlöl, a férfi csak ministrál.
Nem ő a tét, rég nem érte küzd a dölyf, az önteltség:
a kor, a ráncok, a szarkalábak s mittudoménmimég.
Amióta világ a világ, és amióta a férfi szépet tesz.
Az sértődést szül és konfliktusok hadát,
Hol egy nő adja, ott más nő is adná magát.
Egyik szereti, a másik szerezné annak urát?
Míg a férj lemondva szolgál egyetlen lényt, aurát
és néhanap megkísérti az ördög, mint oldalt az a “dög”...
Éljen az ifjú pár!
Még nem fő a férj feje, hogy két nő egyszerre…
furakodik be egy helyre, ahol bárcsak rend lenne
és mennyei béke, mint e templom hűs rejtekébe,
Hol semmisülten ácsingózik egy zugalak.
A szertartásnak vége és földbe süllyedni kéne.
Vagy a legjobb lenne innen messze tűnni.
Egyszerre, ukmukfukk, számukra megszűnni.
Harakiri, vagy arakiri?
