Kevés, ha én gondolom egyedül,
hogy együtt éltük át azt a percet.

Mit ér, ha te nem emlékszel rá,
Tűveszélyes helységben gyújtottunk mécset?

Nem emlékszilánk az a gömbombik a laborból,
Én tartottam ballal, amíg te szorítottad jobbal.

Rotadeszten elegyed pároltuk, így ment a munkaóra,
De szerinted, mindez időfecsérlés, méltatlan szóra.

Nem köt össze semmi, ugyan, mi az a pár hónap?
Mit láthattam akkor benned szépnek s jónak?

Hol parkol a kisplatós, amivel titkon büfébe mentünk,
MUT-okat megszegve, csintalanságot tettünk.

Ez is feledésre ítélt, semmit nem jelent,
Nem köt össze minket semmilyen duett jelenet.

Bennem játszódott mindez és csak én őrzöm, pedig
Kidobtam mindenemet, hogy legyen üres szekrényed

Azon az őszön, amikor oda sodort egy laborba az élet,
Már csak én fiókom tárolja azt az egyre életlenebb képet,

törölgetem, mint porlepte duett élményt, hasztalan,
Mert selejteznem kudarcba fullad, bár próbálom, minduntalan.

Aztán kidobtak engem is, tán így van ez a rendjén,
Azt’ te is mentél, abban sincs párhuzam, hiába szeretném.

Pusztán véletlen, a sors fintora,
Unalmas e vers, mint koldus nyűtte kintorna.

Ilyen a szerencsém, de pörög tovább a rulett,
Egyszer rájössz, vesztettél, hogy nincs köztünk duett.